Hét óra körül riadtan kiabálták a testvéreim, hogy víz, meg hogy menekülni kell! Nem várt fordulatot vettek az események. Hurok szorult a nyakunk köré, és szűk ketrecekbe dugtak minket. Olyan dühösek voltunk, hogy szét tudtuk volna őket tépni!

Sarród, 2003 június 14., reggel hét óra. Még mindig a ketrecekben szenvedtünk. "Ez már a vég!" - gondoltam. Ekkor azonban hirtelen kinyíltak a ketrecajtók. Először nagyon tetszett az "Újvilág", ámde kiderült, hogy csak 60 centiméter mély alagutat ástak nekünk. Hát mit gondoltak? Hogy egy ilyen odúban fogunk élni mind a háromszázan? Ásnunk kellett. Ami viszont teljesen tönkretette a körmeimet!!!

Ma már nagyon jól érezzünk magunkat itt, tengernyi az ennivaló. Egyre több járatot építünk ki, így a kutatók nehezen tudják megállapítani, valójában hányan is vagyunk. Már nem kell félnünk a repülőktől... ja, dehogynem! Itt is szállnak nagy madarak: kerecsenek, gólyák, szürke gémek, egerész- és pusztai ölyvek, parlagi és pusztai sasok, de a görények és a rókák is szívesen fogyasztanak bennünket. Az emberek kedvelnek, mert aprócska termetünk, sárgásszürke bundánk, nagy, barna szemünk mindenkit levesz a lábáról.