Bambulva követtem a szememmel, amint egy szál autó (kék színű volt, ha jól emlékszem) távolodik azon az úton, tőlünk kb. 50 méterre légvonalban. A bambulásból az ébresztett fel, hogy az autóból hirtelen hatalmas ívben kirepült hátrafelé egy nagyméretű, zsemleszínű valami. Egy fél másodpercbe telt, míg az agyamig eljutott, hogy az a valami mozgott, és pontosan akkora volt, mint egy kutya.

Ekkorra természetesen már elhagytuk azt a szakaszt, ahol ez történt. Döbbent bénultságban pörgettem vissza a látottakat többször is, de mindig arra jutottam, hogy ez tényleg az, aminek látszott. Egy rohadék kutyagazdi ráunt a kiskedvencre. Nem sózta rá ismerősre, nem adta be menhelyre. De nem is volt elég neki, hogy kiviszi az erdőszélre, hogy ott magára hagyja.

A fifikás féreg nyilván végiggondolta, hogy hoppácska, ha kiteszem valahol, ez a hülye dög még képes lesz rohanni a kocsi után, ezt nem érdekli hogy meg akarok szabadulni tőle, ő még mindig azt hiszi, hogy hozzám tartozik, érted, majd nem győzöm lerázni. Legjobb lesz ha úgy kihajítom, hogy csak nyekken az úton, dehogy fog az szaladgálni.

A többit majd elintézi a természet, ha nem döglene meg azonnal. A látvány minden bizonnyal örökre belevésődött a memóriámba.Nagyon sajnáltam, hogy legalább az autó rendszámát nem sikerült megjegyeznem. Azt még inkább sajnáltam, hogy még jópár kilométeren keresztül nem volt letérő az autópályáról, hogy meg tudjuk nézni, mi történt a kutyával, él-e vagy azonnal belehalt az esésbe.

De a legjobban azt sajnáltam, az autóssal nem találkozhattunk, és hogy nincs az a törvény, amelyik az aljadékot addig vonszolná kocsi után kötve, amíg csontig kopik róla a hús. Nemcsak hogy törvény nincs, de egyedül én láttam, amit művelt, ezért még egy kedves kis dorgálást sem kap senkitől, míg a kutyája jobb esetben gyors halált talált azon az úton, rosszabb esetben viszont még most is ott nyüszít véresen, törött csontokkal.